” …Ha volt szerkesztője a programnak, akkor csak gratulálni lehet neki azért, hogy a legvégére helyezte Horváth Márton Levente darabjait (Leçons de lumière, Holddal, Eleven, Pièce pour mi, Prelúdium és Chaconne). Friss levegő, vonzó szemérmesség, arányérzék, figyelemreméltó, de soha nem tolakodó tónus, valamiféle közvetlen líraiság: csupa olyan zenei erény, melyet az ember – mint utolsó, meghatározó emlékkép – szívesen visz haza magával.. ”
Kortárs maraton az A38 hajón
Nem lenne szerencsés, ha a különböző zenei, irodalmi, tánc- és filmmaratonok divatja elfeledtetné velünk az atlétákat és a hosszútávfutás gyönyörűségét. Hosszan, órákon keresztül futni – ez bizony életforma, filozófia. Maratoni futókat nézni és az út mellett szurkolni viszont fura hóbort. A futás szerelmeseinek fenntartott futanet.hu szerint Diderot a futásra gondolhatott, amikor azt találta mondani, hogy „a távolság nagyban növeli a csodálatot”. Ugyanitt találtam az ismeretlen futás-filozófus elmés mondását is, mely szerint a „hosszútávfutó legnagyobb erénye a türelem!”.
Hosszan, kitartóan és türelemmel kortárs zenét hallgatni – ez minden szurkolóban csodálatot kelt. Önmaga iránt. Az A38 állóhajó kortárs zenei maratont rendezett. A zeneszerzőváltó – Horváth Balázs, Beischer-Matyó Tamás, Derecskei András, Zombola Péter és Horváth Márton Levente – 18.00 órakor indult el, az utolsó „futó” 22.00-kor vette át a stafétát. A hajó közönségcsalogatója az eseményt ekként harangozta be: „Hatalmas kortárszenei maraton korunk kiemelkedő hazai zeneszerzőivel, előadóival, bátor újítókkal és a hagyományos értékekre nagyobb mértékben támaszkodókkal, szokványos és szokatlan hangszerelésekkel és felállásokkal!”. A változó összetételű és létszámú közönség az öt zeneszerző munkáival 45-50 perces blokkokban ismerkedhetett meg. S hogy éppen mely mű hangzott fel, s hogy ki zenélt a pódiumon – programleírás híján – a konferálás szerepét magára vállaló komponistától tudtuk meg. A konferálást – vérmérséklettől függően – egyesek a darabokhoz kapcsolódó műhelytitkokkal isszínesítették, de volt olyan zeneszerző, aki még a műcímeket sem árulta el. Mindez kissé fésületlennek hatott (az is volt), ám a kritikust ez nem bosszanthatta. Fülelt és szorgalmasan jegyzetelt a sötétben, hogy krónikásfeladatát maradéktalanul teljesíteni tudja.
A zeneszerzők talán végiggondolták, talán nem, mindenestre úgy tűnt, hogy olyan műveket delegáltak a maratonra, melyeket hasonló apparátusra írtak, és kortárs zenei koncerteken ritkán előforduló hallgató számára is befogadhatónak ítéltek. Horváth Balázs fuvolaműveiből, Beischer-Matyó Tamás dalaiból, Derecskei András zongoradarabjaiból, Zombola Péter vonósnégyestételeiből, Horváth Márton Levente ensemble-kompozícióiból válogatott – fogalmazhatnánk leegyszerűsítve. E felsorolásból is kitetszik, hogy a koncertfolyam mind a műfaj, mind a hangszerapparátus tekintetében kifejezetten változatos volt.
Horváth Balázs négy művét Ittzés Gergely (fuvola) adta elő, két darab (a 2002-es És a jég is zajlik körülötted, valamint a 2008-as La continuità interrotta – à Elliott Carter) esetében Nagy Mira (zongora) közreműködésével. A hangosított zene előadására kialakított, „üzemzajos” koncertteremben e kompozíciók finoman lélegző lüktetése, a fuvola felharmonikusai vagy a zongora pianissimo felcsillanó néma akkordja szerény óhaj maradt csupán. Nem véletlen, hogy akusztikai szempontból a feszes tempójú, dinamikai szempontból „fekete-fehér”, szalagra és fuvolára koncipiált elektronikus darab, Az egyik legegyszerűbb eset találta el leginkább a terem adottságait. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ott és akkor ezt a Horváth-kompozíciót akár rockzeneként is hallgathattuk. Ősbemutatóként csendült fel a Passacon című szólódarab, mely a multifonikus fuvolajátékban (és Ittzés Gergely adottságaiban) rejlő lehetőségeket igyekezett kihasználni. Hogy milyen sikerrel, egyelőre titok, hiszen a mű jelentős hányada eltűnt azA38 hűtőrendszerében. A körülményekkel leginkább a La continuità interrotta tudott dacolni, a kompozíciót működtető tempóelgondolás – mintha a zongorista és a fuvolás eltérő szalagsebességgel játszana -, remekül érvényesült, s nem mellesleg: izgalmas kamarazenélést hallhattunk.
A maraton második etapját a hangvételek, stílusok sokfélesége jellemezte. Beischer-Matyó Tamás dalaiban sirató- és swing-, tangó- és blues- vagy akár sanzon- és gregorián emlékek is felsejlettek. Bizonyos esetekben érthető módon, máskor játékos-szürreális képzettársításoknak engedve. A dalsorozat egy szólószámmal kezdődött, Estefán Tünde előadásában az Ómagyar Mária-siralom szövegére írt kompozíció hangozott el, ezúttal egy elektroakusztikus második réteggel kiegészítve. (Azt hiszem, hogy a szólóváltozat hatásosabb.) A zeneszerző – a textusból logikusan következő módon – a népi sirató és a gregorián ének elemeire asszociált, illetve ezekre az elemekre asszociáltatja hallgatóságát. Persze rafinált módon, mert a kompozíció sorszerkezete jóval kötöttebbnek, a belső szimmetriaviszonyokat tekintve racionalizáltan strukturáltnak hat (szemben egy indulatvezérelt és „szertelen” siratóval), viszont olyan (az F-lídtől?) távoli hangnemeket (helyesebben hangsorokat, móduszokat) érint, melyek egy gregorián tételben, legyen az bármily hosszú és szövevényes, igen-igen ritkán fordul elő. Tetszett Estefán Tünde magabiztos, az archaikus szövegízeket is plasztikusan érzékeltető előadása.
A zongorakíséretes énekszámokat egy szólózongora tétel vezette be. A koncertrész további számaiban remekül játszó Réti Balázs a Martian című (a zeneszerző bevallása szerint a Marsbéli krónikáktól ihletett, egyetlen akkordra írt) variációsorozatot adta elő, inkább improvizációt, semmint variációs formát körvonalazó előadásban.
Mechler Anna Eliza verse (Csokoládé) sanzonként, egy reneszánsz kori portugál költő (Gil Vicente) költeménye (En la huerta nace la rosa) habanérás akcentusoktól izgatott tangóként szólalt meg. Előbbit Dóri Eszter kissé visszafogottan, utóbbit Szalai Ágnes kifejezetten temperamentumosan adta elő. Az Emily Jane Brontë kilenc költeményére készült Rosetrees című ciklus negyedik dalát (O Dream!) Szalai ősbemutatóként énekelte. Talán ez a megzenésítés állt a legközelebb a Lied romantikus hagyományához, és harmóniavilágában is romantikus emlékeket idézett. Érzésem szerint a zene nem mindig hagyta érvényesülni a szöveg fátyolos, merengő líráját.
A „dalesten” musicaldalok is felcsendültek. Az Elrejtem magam ciklus 12 számából a Weöres Sándor-versre írt – népdalt imitáló – Hajdan hársfa voltál (Kristófi Ágnes adta elő), valamint a Tószunnyadó (József Attila) énekes kvartettre átdolgozott változata akár ráadásszám is lehetne.
Derecskei András nyolc darabbal nevezett be. Hat zongoraművet (Just in case, I. és II. prelűd, Kaleidoszkóp, I. és II. etűd) egy kóruskompozíció zongoraátiratát (Ave Maria) és egy Triót hallgattunk meg. Aszólódarabokat Szabó Marcell és Csillagh Katalin adta elő, a háromtételes Triót (Bolyong; Dereng; Harang) Kiss Péter (zongora), Kántor Balázs (cselló) és a szerző (hegedű).
A zongoraműveket esettanulmányoknak, kompozíciós etűdöknek hallottam. Némelyik a szerzői kommentár szerint is az, Derecskei egy-egy izgalmas Szkrjabin-akkord vagy Ligeti-etűd – illetve a Musica ricercata – tapasztalatából építkezett. Elismerően kell megjegyeznem, hogy a zeneszerző jól érzi, egy-egy zenei ötlete mennyire teherbíró, darabjai ennek megfelelően arányosan rövidek, ökonomikusak.
A Derecskei-blokk legösszetettebb darabjának alcímei is Ligeti-allúziók (Galamb borong), maga a zenei anyag, a feldolgozás módja viszont személyes és eredeti. Érdemes hát ezt a közelmúltban befejezett munkát a zenetörténeti asszociációktól eloldva hallgatni. Főleg egy ilyen igényes és koncentrált előadásban, mely világosan érzékeltette a kompozíciós fegyelem és invenció együttállását. Ráadásul jókor isjött: a táv kétharmadánál menetrendszerűen érkező holtpontot szinte észre sem lehetett venni.
Zombola Péter nem konferált. Csak annyit közölt, hogy zongoradarabok és vonósnégyesre írt tételek következnek. Ez a koncertrész így egyetlen kompozíciónak hatott (Zombola műveinek jól is áll ez a fajta attacca előadásmód), melyben most a vonósnégyes-szakaszok váltak hangsúlyosabbá. A szerző előadásában felhangzó zongoratételek (Choral, Impromptu51217, Változó változatlan) funkciója (különösen amost hallott haladósabb tempóban) a prelúdiuméval vagy az intermezzóéval volt rokon. Az 1. vonósnégyes egészen kiváló előadásban hangzott el, az Attitude String Quartet (Deák Sára, Rovó Anna – hegedű, Szabó Tamás – brácsa, Rádli Ramóna – cselló) pontos intonációval, kiegyenlített dinamikával, határozott hangindításokkal muzsikált, olyan benyomást keltve a hallgatóban, mintha egy hosszú évek alatt összecsiszolódott kvartett-társaság zenélne a színpadon. Az utolsó tétel gyanánt felcsendülő Pro et contra című darabban aztán a zongora és a vonósnégyes összekapcsolódott (csak gyanítom, hogy a most játszott változat egy kiszenekari darab átirata lehetett), s afféle optimista finálé gyanánt kerekítette le az utolsó előtti koncertrészt.
Ha volt szerkesztője a programnak, akkor csak gratulálni lehet neki azért, hogy a legvégére helyezte Horváth Márton Levente darabjait (Leçons de lumière, Holddal, Eleven, Pièce pour mi, Prelúdium ésChaconne). Friss levegő, vonzó szemérmesség, arányérzék, figyelemreméltó, de soha nem tolakodó tónus, valamiféle közvetlen líraiság: csupa olyan zenei erény, melyet az ember – mint utolsó, meghatározó emlékkép – szívesen visz haza magával. Az előadók (Bartek Zsolt – klarinét, Csillagh Katalin – zongora, Kanyó Dávid – fuvola, Derecskei András – hegedű, Simkó-Várnagy Mihály – cselló és Szatzker Zsanett – harmonika) a kései óra hangulatához illő, elomló puhasággal játszottak.
Szerző: Molnár Szabolcs
Forrás: Muzsikalendárium.hu
