A Tonga – Petőfi Sándor utca tengely

Új-zélandi és magyar kortárs művek a Fugában

Büszkén mondhatom: volt, amit azonnal tudtam. Tongatapu például nem hozott zavarba, még az is felrémlett, hogy a kicsiny sziget-ország fővárosát Nuku’alofának hívják. Hanga Roa esetében is viszonylag hamar felgyúlt a kellő világosság tudati szerveimben: ez alighanem a Húsvét-szigetek központjának neve volna. Gyors ellenőrzés később a neten: bizony az, itt vannak a rejtélyes szobrok. A Raul-sziget már kifogott rajtam: ugyancsak a netről tudtam meg utóbb, hogy valójában inkább Raoulnak írják, vulkanikus eredetű és Új-Zéland legészakibb territóriuma.

Hogy mindezt miért tárom a Muzsika nyájas olvasói elé? Nos, március 15-én a Fugában olyan koncertet hallgattam végig, amelynek műsorán felerészben a fentebb megnevezett, igen távoli ország komponistáinak művei szerepeltek. Kézbe kaptunk egy cédulácskát, nevekkel és címekkel. Egyéb semmi. Még az újzélandiságra sem hívta fel semmi sem a figyelmet. Örök kérdés, vajon mennyire fontos vagy nélkülözhető egy koncerten az ismertető. Beethoven Ötödikjénél alighanem felesleges, kortárs zene esetében azonban, úgy vélem, nem árt. Legalább néhány sor. Két mondat a szerzőről és/vagy aszerzőtől. Jól tudom persze, a szerzői nyilatkozatok olykor borzasztóak. Néhány évtizeddel ezelőtt kifejezetten divat volt nálunk a nagyképű semmitmondás meg az álszerénykedés (s olykor máig kísért). Ésmindig ott az érv: beszéljen a szavak helyett a zene. Jó, hát beszéljen. De talán nem haszontalan egy dalsorozat esetében tudni, honnan vette a komponista az ihlető szöveget (azt már le sem merem írni, mi volna, ha a szöveg olvasható volna, esetleg fordításban, bocsánat, bocsánat, csak álmodozom, mindjárt felébredek). Az igazság az, hogy a kezdeti bosszankodás után végül is hálás vagyok a szervezőknek azért, hogy a neten való hosszas búvárkodásra késztettek – egy idő után határozottan szórakoztatott a dolog és sokat tanultam.

Helen Bowater hétrészes dalciklusával kezdődött a program – ennek tételei idéztek meg Tongatapuval kezdve távoli vidékeket. A zeneszerzőhölgyről aránylag sok adatot találtam. Ezek szerint alig pár esztendő múlva már ingyen vehetné igénybe a BKV szolgáltatásait, ha idevetné jósorsa, jelen pillanatban Waiheke szigetén él, mely sziget háromnegyedórányi hajóútra esik a Aucklandtől (s komp isösszeköti vele), ráadásul borvidéknek számít, s a legfrissebb statisztika szerint 8630 állandó lakosa van. A komponista műjegyzéke tekintélyes, akad benne több olyan alkotás, amelyet a világ sok pontján bemutattak – a dalciklus azonban, amely ezúttal nálunk hangzott el, fájdalom, nem szerepel a honlapjára feltett listán. Amit a koncert előadóitól tudok (mert szünetben kérdezősködtem), az annyi, hogy a hét dal eredetijét egyetlen énekes énekelheti végig: ezt kettőre változtatták (hol egyik, hol másik, végül együtt unisono), és a hangszeres apparátust is módosították kissé: egy helyett két gitár társult a budapesti előadáson a klarinéthoz és csellóhoz. Az első benyomás alapján jelentős opusznak a ciklust nem nevezném, különösebb egyéni ízeket sem fedeztem fel, de dühítően elvesztegetettnek sem éreztem a tételek hallgatásakor az időt. Bowateré volt a zárószám is, egy szólóének, amelyet Bodrogi Éva valamiféle emelvény tetején énekelt, miközben ezt a szekrényvázszerű dolgot előadótársai lassan a terem oldalába tolták. Mint ugyancsak utólag sikerült megfejtenem, a mű címe: Hoshi no hayashi, annyit jelentene, hogy Csillagok erdeje. Most már legalább ezt is tudom maoriul.

A második félidőben Chris Gendall Rivulet (azaz csermely, erecske) című szerzeményét ismerhettük meg a Water Features sorozatból, majd ismét hölgyek művei következtek: Mary Binney-től az Enfance (énekszóló mellett klarinétra, gitárra, csellóra), illetve Dorothy Ker alkotása, a Tactus I. Az utóbbi lényegében gitárütögetés és húrozatbirizgálás, egy idő után határozottan idegesítő, mert se vége, se hossza, de nem merít bele az időtlenség olykor feloldást hozó érzetébe sem – előbbi igényesebb, érdekesebb, ám nagyjából ugyanazon a szinten, mint Bowater illetve Gendall. Valamikor a Mini Fesztiválon voltak olyan koncertek, amelyek legalább felerészben úgymond „nemzeti” esteknek számítottak, s amelyeknek rendszerint az volt a tanulságuk, hogy a „mi” zeneszerzőink, lám, lám, színvonalasabbak, mint apirézek, bergengócok, teccik látni (illetve hallani).

Ha volt efféle szándéka a szervezőknek, ha nem, ezúttal sem lett más az eredmény. A három magyar darab érdekesebbnek, magvasabbnak bizonyult. Horváth Bálint Jász dalait frissnek, változatosnak, hallottam, ötletesnek tűnt a koppanó-impulzív gitárhangok és a klarinétdallamok szem­be­állítása, kombinálása. Nem kifogásként mondom, csak mert feltűnt: fontos formai pontokon igen gyakran konszonáns hangközben egyesültek a hangszerek (például kvintben). Egy idő után ezt kezdtem volna modorosságnak érezni – ám ekkorra véget ért a ciklus. Csapó Gyula ének-gitár-duója meglepett. Csapó ugyanis eddigi tapasztalataim szerint a csend, a kevés hang, a piano komponistája volt – most olyan darabot írt, amelynek partitúrája teli van kottafejjel. Hihetetlenül nehéz lehet a gitáros számára, akinek különleges hangzásokat is elő kell csalni hangszeréből. Indulat, szenvedély, expresszió – ezek nem azok a szavak, amelyeket Csapóval kapcsolatban eddig emlegethettünk. Most mintha mindez ott lenne a hangok mögött – csak éppen elidegenítve, „jégbe hűtve”. A darab címe: Trilce V de César Vallejo. Töredelmesen bevallom, az 1938-ban elhunyt perui író-költőről eddig csak annyit tudtam, az irodalmárok különleges egyéniségnek, jeles újítónak tartják (szürrealizmust szokás vele kapcsolatban emlegetni). Trilce című híres kötetét sajnos eddig nem olvastam, de Csapó műve kíváncsivá tett rá.

A harmadik magyar mű, Horváth Márton Levente Imaragana című alkotása adta számomra ezúttal a legnagyobb élményt. Bámulatos gondossággal felépített zene. Hangsorokból indul ki, imitációkkal, éles kontrasztként vet be ismételgetett hangokat. A szerző nyilvánvalóan érzi a hangok közti tonális erőteret, vonzás- és taszításrendszert (amely nem azonos a régi dúr-moll világgal és ennek bárgyún kertitörpés neo-felelevenítésével). Szóval vérbeli muzsikusról van szó. Csak az a cím! Nem tudtam rájönni, mit jelent.

Művekről szóltam eddig, pedig talán hosszasabban kellene beszámolnom az előadókról. Mezítlábas zenészeknek nevezik magukat, ha jól tudom, néhány éve debütáltak ezen a néven. A név alázatot sugall, egyszerűséget, természetességet. És tényleg mezítláb jelennek meg a nagyközönség előtt. Mindez ref­­­­­­­lex­szerűen rokonszenvet kelt, ám, őszintén szólva, engem hidegen hagy. Modorosságnak, reklámnak tartom. Nem volna szükségük rá, mert cipőtől, sarutól (illetve annak hiányától) eltekintve elképesztően jók. Koltai Katalin mestere a gitárnak, páratlan virtuóz. Bartek Zsolt fantasztikus pianókat tud előcsalni klarinétjából. A csellista Rohmann Ditta képességeit aligha kell méltatnom a Muzsika olvasói előtt. Dylan Lardelli, a második gitáros dicséretes igyekezettel vetette be magát Dorothy Ker effektuszenéjének előadásába – nem rajta múlt, hogy a mű szerényebb tapsokat aratott. Bodrogi Éva is maximális elismerést érdemel. És külön kell említenem a csapat bolgár nevű tagját (aki azonban a Zeneakadémián végezte tanulmányait). Sztojanov Georgi eredetileg a zeneszerzés szak hallgatója volt, később ébredt rá kivételes vokális képességeire. Koloratúrszopránok regiszterében tud énekelni, csodálatos tisztaságú, egyenes hangokon. Csapó részben neki írta most hallott darabját. Nem tudok mást mondani: lenyűgöző, fantasztikus…

Kevésbé vagyok lelkes a koncert egyéb jelenségeivel kapcsolatban. Tetszik a helyszín, az, hogy a ruhatár helyett az ember maga akasztja kabátját egy fogasra, hogy kicsiny büfében kitűnő kávét kap, hogy könyveket nézhet előadás előtt meg a szünetben (mindezt persze nem először tapasztalom a Fugában). Maga a hangversenyterem ugyan kevésbé alkalmas ilyen eseményekre, de sebaj, el lehet úgy rendezni anézőtér székeit, hogy senkinek se csorbuljon jelentősen a műélvezete. Az, hogy egy nagyobb tábla-félére a koncert során a hallgatók – a művek közti rövid szünetekben – festegethetnek, illetve rajzolhatnak erre való eszközökkel, látszólag remek, fiatalos ötlet, a valóságban semmire sem vezet. Ennél a MÁV-kocsikra festett grafittik, tagek is művészibbek. Itt és most legalábbis semmi érdekes nem sült ki adologból (megengedem: a jövőben talán bátrabb lesz a publikum). Felemás érzéseim vannak azzal az újabban divatozó gondolattal is, hogy a közönséget vonjuk be a hangzó produkcióba. Arról van szó, hogy bizonyos egyezményes jelekkel a publikum vállalkozóbb részét hangjelenségek kibocsátására, ismételgetésére bírjuk, majd szabályozzuk a dinamikát, satöbbi. Elsőre ez igen szórakoztató, nagyjából úgy, mint Sáry László színészeknek szánt gyakorlatai, másodszorra kedves, harmadjára kissé déjà vu. Nem hiszem, hogy ez az út vezet a zeneművészet megújulásához.

Szerző: Kovács Sándor
Forrás: Muzsikalendárium.hu